kristalytest

 Új tanév. Az életemnek az a pontja, amikor egy évem van, és kikerülök a "munka világába".

 Határidők. Májusban diplomamunka, előtte nyelvvizsga, jogosítvány, jól teljesíteni a tárgyakat, mert kell a pénz.

Kell a pénz. És jelenleg fizetés nélkül dolgozom. És szeretnék egy notebook-ot, hogy állandóan használhassam. Bárhol-bármikor. Hogy akármelyik pillanatban leírhassam, ha valami eszembe jut, hogy a buszozások alkalmával is hasznosan teljen az idő...

De ki fogja megvenni? Ki fizeti ki a jogosítványomat? Ki fizeti az életemet? Egy év múlva nekem kell. De miből? Optimista ember vagyok, és ami most úrrá lett rajtam az nem a pesszimizmus, hanem a realizmus.

Mindig eszembe jut, hogy mennyire más karrier előtt állnak más hátterű emberek.

Egy év múlva, ha megkapom a diplomám, nem költözhetek haza, mert nem akarok. És ki fog támogatni? Amikor az egyetemi létem is attól függ majd, hogy kapok-e segélyt. Most úgy fest. Ilyenkor kérdezem meg, hogy ezt érdemlem?

A kicsi lány, akivel büszkélkedni lehetett... Mintagyerek. De unalmas a minta élet. Legyen diplomám egy év múlva, és mit fogok vele kezdeni... Nem 35 ezer forint lesz a kiadásom egy hónapban. Ez a 35 000 csak tető lesz a fejem felett télen-nyáron. És nem ettem, nem vettem ruhát, nincsenek meg azok a feltételek, hogy fejlődjek. Arról nem is beszélve, hogy félre is kell tenni, gyűjtögetni a jövőre.

Nem félek dolgozni. Félek attól, hogy nem az lesz a munkám, amiben jól érzem magam. Nem az lesz a munkám, amiért az egyetemen megdolgoztam. Tartok attól, hogy olyat kell elvállalnom, ami majd nem tesz boldoggá. Mert én azt akarom, hogy a munkám boldoggá tegyen, feltöltsön, és rajongással árasszon el. Szeretni akarom a munkám. Hasznos munkát akarok végezni.